Otthon, édes otthon

Hazatértem, hátha megnyugszom...eleinte minden jól indult, családi közelség és szeretet illúziója, de ez az ábránd már mára elszállt. Tudom és mindig is tudtam, hogy az én családom már régen elveszett, azok után, amiken keresztülmentünk, már idegenek vagyunk egymás számára. Rég elvesztünk, mint összetartó és ösztönző erő, bár igazából ez sosem volt. Hiszen már a gyerekkori emlékfoszlányaim között is van olyan, ami a nagy családi idill képe ellenére mást tartogat. Amikor egyedül maradtunk, egymás torkának  ugrottunk, s nem csupán a másik önbecsülésének sárba tiprása volt már a cél, ó nem. Generációról generációra öröklődik nálunk a képesség, mely nem enged sem veszteni, sem pedig hibát elismerni, nem, inkább addig harcolunk, amíg már nem marad semmi, egyetlen szó sem, amíg a másik szíve cafatokban széttépve nem lóg.
Emlékszem, a szülő-gyermek tekintély sem volt már meg soha sem. Még emlékszem anyám és nagymamám kisebb harcaira és persze a felejthetetlen nagy összecsapásokra, ó, az volt aztán csak a fenséges. Hiába repültek a tárgyak, hiába folytak a könnyek, a dívák "harcának" fenségessége azért mindig megvolt és lenyűgözött.
Ez a pompa sajnos mára eltűnt, az emlékeim elhalványulásával minden romlásnak indult, s mára már valóban minden tönkrement. Már nincs hová visszamennem, nem tudok hová és kihez menni ha bajban leszek, persze természetesen a családi büszkeség nem is engedné, hiszen mi nem érzünk soha, legalább is egymás előtt.
Jelenleg is az a hely, amelyet otthonomnak mondok, mert nincs más választásom, nem otthon. Ez nem az én házam,nem is a rokonaimé. Többszöri kitagadás és elzavarás után már nem tudok itt lenni sokáig, bár igazából sokáig nem is viselnének el, főleg ha itthon van a "ház ura". Ő, aki sokszor próbált megtörni, volt, hogy lelki terrorral, volt hogy erőszakkal, de sosem érte el célját. Amióta pedig megerősödtem és valóban valaki lettem a valamiből, azóta még egy légtérben sem tud velem lenni. Szerencsére mostanában külföldön tartózkodik állandó jelleggel, így nem találkozunk, s leggyakrabban csak váltjuk egymást egy vagy két napos eltéréssel.
Most megint megremegtem és nincs amibe vagy akibe kapaszkodjak, félek, hogy elveszek. De ez a pár nap itthon, bármilyen is legyen, jót tesz.

Volt egyszer egy...

Nem is tudom, miért is kezdem ezt az egészet, valószínűleg úgy sem látja senki és talán jobb is így.
Minden ember szenved, így én is, ahogy az meg van írva. Mostanában kezdek visszatalálni a régi önmagamhoz, az énemhez, ami eltakar és megvéd a világ elől, amely kiteljesíti és kiéli a vágyaimat, kellőképpen durva, erőszakosan mocskos, mindig eléri amit akar. Az énem, amitől félek. Pár napja újra felszínre tört váratlanul, csak úgy a semmiből. Váratlanul mert már régen volt velem, de az igazat megvallva számíthattam volna rá, főleg ebben a helyzetben, hiszen mindig ő segít rajtam, ha nem akarok vagy már nem tudok érezni, s ez most is így történt.
Valahogyan sikerült elnyomnom már egy jó ideje, először a boldog és eddig soha sem érzett korlátlan szeretettel, más részt mikor egyedül maradtam és újra minden megfakult, a drogokkal és nyugtatókkal. Sokan azt hihetnék, hogy az alkohol is alkalmas eme "gyógyító folyamatra", de ez csak olyan mértékben feloldja bennem a gátakat, hogy kitör és megpróbál elhatalmasodni rajtam vagy pedig teljesen átveszi az irányítást. Ilyenkor megfékezhetetlen...eufória, vágy, kéj és eszeveszett tombolás. Csak ösztöneim kizsigerelése után irányítok újra én.
Félek, hogy újra megjelenik és talán soha többet nem megy el. Most, hogy megtapasztaltam, milyen a szeretet, a törődés és a jóság, nem akarom ezeket elveszíteni, mert tudom, hogy ha most nem segítek magamon, akkor nincs visszaút, nem marad semmi sem és ilyen mélyre még sosem süllyedtem a sötétségbe és a mocsokba.
Nap mint nap látom magam előtt a példát, amikor már egy embernek nem marad semmi és az egyetlen társa a magány. Most van elég erőm, hogy egy ilyen emberen segítsek, emellett magamat is össze kell szednem, de ha én elbukom, tudom, hogy neki nincs visszaút, mert neki már nem segít senki, egyedül a magányban és a mában él.
Nem tudom mi fog történni, de azt biztosan érzem, hogy nem sokára minden kiderül, egész pontosan jövő hét hétvégén. Egy hét, csupán ennyit kell várnom, hogy megtudjam a sorsom vajon milyen irányban játszódik tovább...egy megható boldogabb rész következik vagy a tragédia? Lássuk be, leggyakrabban nem vagyunk boldogok, napról napra élünk, de a show mindig megy tovább, velünk vagy nélkülünk.