Otthon, édes otthon

Hazatértem, hátha megnyugszom...eleinte minden jól indult, családi közelség és szeretet illúziója, de ez az ábránd már mára elszállt. Tudom és mindig is tudtam, hogy az én családom már régen elveszett, azok után, amiken keresztülmentünk, már idegenek vagyunk egymás számára. Rég elvesztünk, mint összetartó és ösztönző erő, bár igazából ez sosem volt. Hiszen már a gyerekkori emlékfoszlányaim között is van olyan, ami a nagy családi idill képe ellenére mást tartogat. Amikor egyedül maradtunk, egymás torkának  ugrottunk, s nem csupán a másik önbecsülésének sárba tiprása volt már a cél, ó nem. Generációról generációra öröklődik nálunk a képesség, mely nem enged sem veszteni, sem pedig hibát elismerni, nem, inkább addig harcolunk, amíg már nem marad semmi, egyetlen szó sem, amíg a másik szíve cafatokban széttépve nem lóg.
Emlékszem, a szülő-gyermek tekintély sem volt már meg soha sem. Még emlékszem anyám és nagymamám kisebb harcaira és persze a felejthetetlen nagy összecsapásokra, ó, az volt aztán csak a fenséges. Hiába repültek a tárgyak, hiába folytak a könnyek, a dívák "harcának" fenségessége azért mindig megvolt és lenyűgözött.
Ez a pompa sajnos mára eltűnt, az emlékeim elhalványulásával minden romlásnak indult, s mára már valóban minden tönkrement. Már nincs hová visszamennem, nem tudok hová és kihez menni ha bajban leszek, persze természetesen a családi büszkeség nem is engedné, hiszen mi nem érzünk soha, legalább is egymás előtt.
Jelenleg is az a hely, amelyet otthonomnak mondok, mert nincs más választásom, nem otthon. Ez nem az én házam,nem is a rokonaimé. Többszöri kitagadás és elzavarás után már nem tudok itt lenni sokáig, bár igazából sokáig nem is viselnének el, főleg ha itthon van a "ház ura". Ő, aki sokszor próbált megtörni, volt, hogy lelki terrorral, volt hogy erőszakkal, de sosem érte el célját. Amióta pedig megerősödtem és valóban valaki lettem a valamiből, azóta még egy légtérben sem tud velem lenni. Szerencsére mostanában külföldön tartózkodik állandó jelleggel, így nem találkozunk, s leggyakrabban csak váltjuk egymást egy vagy két napos eltéréssel.
Most megint megremegtem és nincs amibe vagy akibe kapaszkodjak, félek, hogy elveszek. De ez a pár nap itthon, bármilyen is legyen, jót tesz.